Koszt, beteg és szomjas rabokkal teli, túlzsúfolt cellákat találtak. Az őrök nem voltak hajlandók kinyitni nekik a büntetőszárnyat, amely hányadéktól és ürüléktől bűzlött, ezért a látogatók kénytelenek voltak a szellőzőaknán keresztül bedugni egy kamerát, amely világítatlan, berendezés nélküli cellákban tartott, meztelen foglyokat örökített meg. Az őrök ugyan azt állították, hogy egy tervezett szökés miatt, "átmenetileg" tartják őket ott, valójában már negyedik napja sínylődtek. Az őrök követelték, hogy adják át nekik a kamerát, és mivel nem tették, a vizsgálócsoport hat tagját őrizetbe vették. Három óráig voltak foglyok, mielőtt más állami tisztviselők kiszabadították őket.

Ezek a körülmények inkább általánosnak számítanak a latin-amerikai börtönökben, mintsem kivételnek. Az érintett országokban a lakosság nagyobb százaléka van börtönben, mint a világ más részein, és kevés latin-amerikai börtön tesz eleget kettős feladatának, annak, hogy a büntetés mellett segítse is a bűnözőket abban, hogy visszatérjenek a normális életbe. Azon túl, hogy a rabok gyakran brutális bánásmódnak vannak kitéve, sok börtönt maguk a bűnbandák irányítanak - írta a The Economist című brit hetilap.

Gyilkosságok és gyújtogatások

Az utóbbi egyik következménye, hogy megnőtt a börtönbeli gyilkosságok és a - sok esetben szándékosan előidézett - tűzesetek száma. A hondurasi Comayagua börtönében több mint 350 fogoly égett halálra februárban. Ugyanabban a hónapban Mexikóban a Zetas drogkartell három tucat bebörtönzött tagja 44 rabtársát ölte meg az apodacai börtönben, majd megszökött. Augusztusban legalább 26 rab halt meg a venezuelai Yare börtönben kirobbant bandaháborúban. A hatóságok később valóságos arzenált - gépkarabélyokat, mesterlövész-puskákat, egy géppuskát, kézigránátokat és két aknavetőt - koboztak el a foglyoktól. Majdnem harminc halálos áldozata volt egy másik venezuelai börtönben, az El Rodeóban tavaly kitört lázadásnak, amelynek során a bandafőnökök csaknem egy hónapig kitartottak a nemzeti gárda több ezer tagja ellenében.
A chilei főváros, Santiago San Miguel nevű börtönében 2010 decemberében, a rabok közti összecsapás során fellobbant tűz 81 embert ölt meg és 15-öt megsebesített. A túlélők szerint foglyok egy csoportja maga fabrikálta lángszóróval felgyújtotta a rivális csoport által matracokból emelt barikádot. A San Miguel nem tartozik a szigorú börtönök közé, és a chilei történelem legnagyobb börtöntüzének áldozatai ötéves vagy annál rövidebb büntetésüket töltötték olyan bűncselekményekért, mint a kalóz-DVD-k terjesztése és betöréses lopás.
Bár kevesebb nyilvánosságot kapnak, ugyancsak nagyon sok áldozatot követelnek a börtönökben mindennapossá vált gyilkosságok.
Venezuelában, a szocialista Hugo Chávez elnöksége alatt 2004 és 2008 között minden évben több mint 400 rabot öltek meg a börtönökben. 2011-re a gyilkosságok száma 560-ra emelkedett, és a Prisons Observatory nevű nem hivatalos megfigyelőcsoport szerint az idén eléri a 600-at, miközben a rabok száma 45 ezer körül van az országban. Venezuelában tehát hússzor nagyobb az esélye annak, hogy valakit börtönben gyilkolnak meg, mint az utcán. A veszély a börtönigazgatókat sem kerüli el: az idén kettőt öltek meg közülük. Mexikóban is emelkedett a börtönbeli gyilkosságok száma. Míg 2007-ben még csak 15-öt, 2011-ben már 71-et követtek el, idén pedig az év első három hónapjában több mint 80-at - közölte Eduardo Guerrero biztonsági szakértő.

Bűncselekményeket szerveznek meg a börtönökből

Az erőszak fő oka az, hogy sok börtönt gyakorlatilag bűnbandák irányítanak: olyan menedékhelynek használják a létesítményeket, ahonnan kint elkövetett bűncselekményeket szervezhetnek meg.
Sok haláleset előidézője a bandák közötti harc, amelyet annak eldöntéséért vívnak, hogy ki foglalkozzon a fogolytársak megpumpolásával, a börtönbeli kábítószer- és fegyverforgalmazással. Egy rabnak a börtönben mindenért fizetnie kell, az alvóhelytől egészen az életben maradás jogáig. A salvadori börtönökben a mobiltelefonok SIM-kártyái például nagyjából 250 dollárért cserélnek gazdát.
Venezuelában a börtönőrök tevékenysége kimerül a börtön külső védelmében, a napi létszámellenőrzésben, és a rabok bíróságra szállításában. Míg a hozzátartozókat látogatáskor megalázó személyi motozásnak vetik alá, köztudott, hogy a külső biztosításért felelős nemzeti gárdisták fegyvereket, kábítószert, mobiltelefonokat és egyéb holmit szállítanak a börtönökbe.
Mexikóban néhány, helyi kormányzati irányítás alatt álló börtönben a rabok azt tesznek, amit akarnak. Tavaly a rendőrség az egyik acapulcói börtönben tartott razzia során 100 harci kakast, 19 prostituáltat és két pávát talált. Pár hónappal korábban egy sonorai börtönben a rabok tombolát rendeztek, és kisorsolták, hogy ki kapja azt a luxuscellát, amelyet légkondicionálással és DVD-lejátszóval szereltek fel. 2010-ben kiderült, hogy a durangói börtön őrei éjszakánként rabokat engedtek ki, hogy megbízásra gyilkosságokat kövessenek el.
Megszaporodtak a szökések is. Szeptemberben több mint 130 rab távozott egy alagúton át az amerikai határ közelében lévő mexikói Piedras Negras börtönéből. Venezuelában egy bandavezér tűnt el a tocoróni börtönből, és az utóbbi hónapokban mintegy százan oldottak kereket a különböző létesítményekből.

Brazíliában köztudott, hogy az ország legerősebb bűnbandája, a Primeiro Comando da Capital (PCC) a börtönrendszernek köszönheti a létét. A PCC-t 1993-ban a Sao Paulo állambeli Taubaté börtönben hozták létre, hogy harcoljon a rabok jogaiért, és megbosszulja annak a több mint 100 elítéltnek a halálát, akit egy évvel korábban rendőrök mészároltak le egy carandirui börtönben.

Azóta a PCC a börtönfalakon túlra terjeszkedett, zsarolással, kábítószer-kereskedelemmel, prostituáltak futtatásával és gyilkosságokkal foglalkozik. 2006-ban, miután a kormány elrendelte, hogy csapjanak le a vezetőire, megbénította Sao Paulo állam életét. A rácsok mögül a vezérek lázadást szerveztek az állam 144 börtöne közül 73-ban, bankrablásokra és buszok felgyújtására adtak parancsot. A PCC ma már az állam börtöneinek zömét ellenőrzése alatt tartja.

Embertelen körülmények

A latin-amerikai börtönök második nagy rendszerbetegsége a túlzsúfoltság és az embertelen körülmények.
A brazil börtönökben például tavaly 515 ezer elítélt volt, vagyis mintegy kétharmaddal több, mint amennyire a büntetés-végrehajtási intézményeket méretezték. A legzsúfoltabb börtönök azonban - Haiti után - Salvadorban találhatók, ahol a foglyok száma nem egészen tíz év alatt megduplázódott, és jelenleg háromszorosa a hivatalos kapacitásnak. David Blanchard San Salvador-i katolikus pap szerint a börtönélet olyan, mint egy "utazás a pokolba".
A börtönépítés ritkán tart lépést a rabok számának növekedésével. Venezuelában például Hugo Chávez kormánya mindössze egy új létesítményt építtetett 13 hivatali éve alatt, bár megnagyobbította a Yare börtönt, amelyben maga az elnök is raboskodott, miután az általa vezetett katonai puccs 1992-ben kudarcba fulladt.
Az 1100 férőhelyesre épített santiagói San Miguel börtönben 1900 rab volt a korábbiakban említett tűzeset idején. Hondurasban 12 ezer embert tartanak a 8300 ember elhelyezésére méretezett börtönökben.
Súlyos gondokat okoz a börtönök költségvetésének szűkre szabása. Hondurasban a költségvetés 97 százalékát a börtönőrök fizetésére és a foglyok élelmezésére fordítják, és nagyon kevés pénz marad az egészségügyi és biztonsági feltételek megteremtésére. A kormány ezzel együtt is 13 lempirast - hozzávetőleg 145 forintnak megfelelő összeget - költ naponta egy fogoly élelmezésére, és a börtönőrök is sokszor rosszul fizetettek. Sok latin-amerikai országban olyan rendőrtiszteket helyeznek a börtönökbe, akik ezt nem tekintik megfelelőnek az előmenetel szempontjából, és szakmailag nincsenek felkészülve.
A túlzsúfoltságnak egyéb okai is vannak. Az igazságszolgáltatás lomhasága miatt sok az olyan rab, akinek még zajlik a tárgyalása. A börtönreform venezuelai hívei szerint a rabok 70 százaléka vár ítéletre. Sokan évekig várnak arra is, hogy egyáltalán kihallgassák őket, és kénytelenek bandafőnököknek fizetni azért, hogy bíróság elé kerülhessenek. A ténylegesen elítéltek ugyanakkor megvesztegetéssel visszanyerhetik a szabadságukat.
A brazíliai és hondurasi börtönök lakóinak körülbelül a fele nincs elítélve. "Ezek az emberek éveket töltenek együtt kemény bandatagokkal, és ettől a börtönök valójában a bűnözés iskolái lesznek" - állapította meg Migdonia Ayestas, egy a bűnözést figyelemmel kísérő hondurasi nem kormányzati szervezet tagja a brit hetilapnak nyilatkozva.

A rabok csupán minimális rokonszenvre számíthatnak

Egyes brazil börtönökben olyan kaotikus állapotok uralkodnak, hogy több elítéltet büntetése letöltése után sem engednek szabadon.
Mások - mint például Marcos Mariano da Silva műszerész, akit 1976-ban gyilkosságért ítéltek el - téves személyazonosítás áldozatai. Da Silva hat évet töltött egy pernambucói börtönben, mielőtt a valódi bűnöst letartóztatták. Akkor kiszabadult, de három évvel később a közlekedési rendőrök megállították, és őrizetbe vették, mert azt hitték, hogy szökésben van. Újabb 13 évet ült, közben tébécés lett. Tavaly halt meg, néhány órával azután, hogy megtudta: a kormány hivatalában elveszett kártérítésre vonatkozó kérelme.
Túlzsúfoltsághoz vezet a közvélemény és a hivatalos szervek bűnözéssel szembeni drákói - helyenként képmutató - szigora is. Salvadorban az a támogatás, amelyet a mano dura (vasököl)-politika a közvéleménytől kapott, megtöltötte a börtönöket, mégpedig fiatalkorúak bandáinak tagjaival, akiknek egyetlen bűne a feltűnő tetoválás volt. Most már az ideiglenes elszállásolásra szánt (élelmezési norma nélküli) cellák is teli vannak. Brazíliában a bírók rendszerint börtönbüntetésre ítélik a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények elkövetőit: míg 2005-ben a rabok tíz százaléka került ki közülük, jelenleg az egynegyedük.
Bármennyire köztudott is, hogy a brazil börtönök pokoli helyek, és bármilyen sokan kerülnek is indokolatlanul rács mögé, a rabok csupán minimális rokonszenvre számíthatnak. Egy 2008-as felmérés során a megkérdezettek 73 százaléka úgy nyilatkozott, hogy a börtönökben szigorítani kellene a körülményeken. A szegény, fekete bőrű brazilok ugyanolyan keményvonalasok ebben a tekintetben, mint a gazdag fehérek, pedig ők sokkal nagyobb valószínűséggel kerülnek börtönbe. Brazíliában a börtönlakók túlnyomó része alacsony iskolázottságú (kétharmaduk az elemi iskolát se végezte el) és szegény (95 százalék). A feketék kétszer akkora valószínűséggel kerülnek börtönbe, mint a fehérek: a lakosság felét, a raboknak viszont a kétharmadát adják. Ráadásul a közszolgálati alkalmazottakat, politikusokat, bírókat, papokat és más kiemelt csoportokba tartozókat nem lehet közönséges börtönbe zárni, amíg ki nem mondják rájuk az ítéletet. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a börtönreform iránti igény nem kap kellő hangsúlyt.